http://www.totaldamage.hu/images/stories/ufc/ufc_valtosuly.jpg

Ebben az írásban az UFC váltósúlyú mezőnyét szeretném kicsit kivesézni. Ez most abszolút aktuális téma, tekintve a közelmúlt és a jelen eseményeit. Először is a súlycsoport uralkodója, Georges St-Pierre úgy néz ki, hosszabb időre kiesett ebből a körforgásból.

St-Pierre 2004 januárjában debütált a szervezetnél, és mindjárt legyőzte az akkor még jó névnek számító örmény származású judokát, Karo Parisyan-t. Rövid idő múlva az UFC 50 rendezvényen már a bajnoki övért nézett szembe a súlycsoport akkori legjobbjával, Matt Hughes-al. Az akkor csúcson lévő, jóval rutinosabb címvédő azt az összecsapást még behúzta egy karfeszítéssel. 2005 tavaszától a fiatal kanadai harcos fantasztikus menetelébe kezdett. "Mayhem" Miller, Frank Trigg, Sean Sherk és B.J. Penn legyőzése által 2006. novemberében, az UFC 65-ön vehetett revánsot Hughes-on, egy látványos fejre mért rúgással meg is szerezte a bajnoki övet.

2007. áprilisában védhette meg először az övet, a rendkívül veszélyes, de jóval esélytelenebbnek tartott Matt Serrával szemben. Nagy meglepetésre a jiu-jitsu specialista Serra kicsapta azon a mérkőzésen.

Ez egy ilyen sport, St-Pierre benézett egy ütést az egyébként hatalmas ütőerejű Serrától. Majdnem pontosan egy évet kellett várnia a visszavágóra, addig is lerendezte Josh Koschecket és immár másodszor is, most még meggyőzőbben múlta felül egykori nemezisét, Hughest egy karfeszítéssel. Majd jött a visszavágó Serrával az UFC 83-on Montrealban, és az őrjöngő hazai közönség előtt szinte kivégezte őt. És innentől szinte bedarált mindenkit a súlycsoportból, aki számításba jöhetett. Fitch, Penn, Alves, Hardy, Koscheck másodszor és a Strikeforce középsúlyú bajnoki övét hátra hagyva, a kiváló dán Muay Thai harcos, Martin Kampmann elleni nagyon vékony győzelem után Jake Shields is elvérzett ellene. És ezzel el is érkeztünk a jelenhez, amikor is a bajnok komolyan megsérült az UFC 137-re való felkészülés során.

Történt, hogy eredetileg a tavaly októberi gálára GSP a Strikeforce váltósúlyú bajnokát, Nick Diazt kapta ellenfeléül. És itt álljunk meg egy pillanatra. GSP-t az utóbbi időben sok kritika érte, hogy „biztonsági bunyóval” hozta az utóbbi pár meccsét. Ehhez én azért halkan hozzátenném, hogy az ellenfeleit meggyőzően, simán legyűrte, ha nem lett volna egyértelműen jobb náluk, nyilván nem tudta volna hozni a „biztonsági bunyót”… Ezen túl elmondható a kanadai bajnokról, hogy igazi profiként áll hozzá ehhez a sporthoz, tisztelettel viszonyul ellenfeleihez, a trash talk nem az ő műfaja. Mindezt azért írtam le, mert Nick Diaz mindennek a szöges ellentéte. Ő távolról sem a higgadt, visszafogott viselkedéséről ismert.

Rögtön a gálát felvezető sajtótájékoztatón hozta a formáját, és egyszerűen nem jelent meg. Ezzel – jogosan - kicsapta a biztosítékot Dana Whitenál, és elvette Diaztól a lehetőséget, hogy a bajnoki övért küzdhessen. Először Carlos Condit kapta meg azt, de aztán GSP térde komolyan megsérült, nem tudta vállalni a bunyót, így Condit hoppon maradt. Végül is B.J. Penn és Diaz hozták a főmérkőzést, ami nagyon jó párosításnak ígérkezett. Egyúttal megválaszolt sok nyitott kérdést, főleg Diazal kapcsolatban.

Az vitathatatlan, hogy miután 2006 tavaszán elhagyta az UFC-t, fantasztikus menetelésbe kezdett. A Pride 33-on subolta az akkor még esélyesebbnek tartott Takanori Gomi, de ezt később No Contest-re változtatták, mert Diaz pozitív mintát produkált marihuana-ra. Utána még abban az évben bukott egyet KJ Noons ellen, aki legyőzte őt az EliteXC: Renegade rendezvényen, de aztán Diaz sorozatban tíz(!) győzelmet abszolvált, a többségüket TKO-val, vagy submissional. Mégis a legtöbben úgy vélték, hogy Penn egy egészen más, sokkal magasabb szintet képvisel, mint az általa legyőzöttek legtöbbje. Inkább a Hawaii-i BJJ fenomént tartották a mérkőzés esélyesebbjének, akinek kiváló boksz tudásáról például Diego Sanchez (is) tudna beszélni. A két harcos habitusát ismerve egy őszinte, nyílt sisakos küzdelemre lehetett számítani. Messze nem a várakozásoknak megfelelően alakult a mérkőzés képe. Az első menetben még partiban voltak, de aztán Diaz olyan fölényesen verte Pennt, amire kevesen számítottak. Penn első felindulásában be is jelentette visszavonulását, amin azért később finomított. Az UFC 143. rendezvényén aztán Diaz és Condit az interim (ideiglenes) övért mérkőzhetett meg.

Ennek a bunyónak még most is tart az utóélete. Először is a mérkőzést egyhangú pontozással (48–47, 49–46, 49–46) Condit nyerte. Ezen az eredményen sokan felháborodtak, mondván Diaz sokkal agresszívebb volt a mérkőzés során. Az viszont tény, hogy Condit egy intelligens, folyamatosan mozgó bunyóval kivette Diaz méregfogát, és a főleg előre mozgó, kicsit statikus, de általában rendkívül pontos és hatékony Diaz nem találta ellene a ritmust. Ezek után robbant az igazi bomba: már-már biztosnak látszott kettejük visszavágója, amikor Nick fennakadt a vizeletvizsgálaton. Nem, nem teljesítménynövelőt használt, az nem az ő stílusa. A szervezetében (nem először) marihuána nyomait találták. Így a visszavágó biztos, hogy nem jön létre.

Ezek után tekintsük át, kik azok a neveket, akik komolyan beleszólhatnak e súlycsoport alakulásában, a közeljövőben. Rögtön itt egy párosítás, amely komoly figyelmet érdemel: február 15-én, az UFC on Fuel TV rendezvény fő mérkőzését Jake Ellenberger és Diego Sanchez vívja majd.

Nos ők mindketten komoly tényezői a súlycsoportnak. A 26 éves Ellenberger rendhagyó módon egy vereséggel hívta fel magára a figyelmet, ez a küzdelme volt egyébként az első az UFC-ben. A nála jóval rutinosabb és összehasonlíthatatlanul nagyobb névnek számító, ex WEC váltósúlyú bajnok, Carlos Condit fogadta őt. Aki látta ezt a küzdelmet, az emlékezhet rá, hogy Condit finoman szólva is megszenvedett vele, és csupán egy „jóindulatú”, nagyon vékony, megosztott pontozásos győzelmet hozott össze. Ellenberger innentől kezdve megállíthatatlannak tűnik, a rendkívül rutinos Mike Pylet, és az addig a szervezetnél hibátlan rekordú John Howard-ot kiütötte, viszont a brazil jiu-jitsus Carlos Eduardo Rocha nem könnyítette meg a dolgát, ellene csak egy megosztott pontozásos győzelmet tudott hozni. Ez után a kanadai Sean Piersont és az igazán nagy névnek számító Jake Shieldst ismertette meg a padló vászon borításával. Ez utóbbi győzelméről azonban el kell mondani, hogy Shields édesapja néhány nappal a küzdelem előtt hunyt el, hogy ezek után elvállalta a küzdelmet, mindenképpen tiszteletet érdemel.

Sanchez 2005-ben a The Ultimate Fighter első szériájának az egyik győztese volt. Akkor még középsúlyban, a döntőben Kenny Florian-t ütötte ki. Innentől pedig, egy súlycsoporttal lejjebb komoly menetelésbe kezdett, Nick Diazt és Parisyant is magában foglaló, öt mérkőzésen keresztül tartó győzelmi sorozatot hozott, melyet csak Josh Koscheck tudott megtörni 2007-ben az UFC 69-en. Még abban az évben az UFC 76. rendezvényén Jon Fitch le tudta győzni őt, de két, messze nem az ő szintjén lévő fighter bedarálása után úgy gondolta, szerencsét próbál könnyűsúlyban.

Sanchez úgy érezhette, hogy eredeti súlycsoportjában nincs nagy realitása, hogy belátható időn belül a csúcsra érjen, így célba vette a könnyűsúly akkori első emberét, B.J. Pennt. Az egykori bajnoki kihívó, Joe Stevenson és a rendkívül rutinos birkózó, Clay Guida elleni győzelem után már szemben is találta magát a Hawaii-i klasszissal. Penn megmutatta ezen a mérkőzésen, hogy nem véletlenül tartják őt a világ egyik legjobb MMA harcosának, olyan verésben részesítette Sanchez-t, hogy az utána vissza is tért a váltósúlyba. Itt a szervezet nem akarta megnehezíteni a dolgát, és a bár hibátlan rekordú, mégis esélytelenebbnek számító fiatal brit harcos, John Hathaway várt rá. Óriási meglepetésre a 24 éves Hathaway simán nyerte a küzdelmet, remekül kihasználta a magasságbeli előnyét, szépen zárta a szögeket, nagyon magabiztosan mozgott az UFC 114 keretén belül létrejött találkozón. Sanchez csak abban bízhatott, hogy kiüti ellenfelét, de erre esélye sem nyílt az ütközet során, igen magas arányú, (30–27, 30–27, 30–26) vereséget könyvelhetett el. Azóta viszont két magasan jegyzett ellenféllel szemben aratott győzelmével ismét képbe került. A brazil Paulo Thiagot, aki korábban a Koscheck elleni KO-val robbant be az UFC-be, 2010 októberében győzte le, majd az ő főszereplésükkel megtartott UFC Live: Sanchez vs. Kampmann-on a dán harcost húzta be, bár véleményem szerint ez utóbbi győzelme nem volt nagyon meggyőző. Az én tippem, hogy a rendkívül motivált Ellenberger nyeri a mérkőzést, méghozzá könnyen lehet, hogy idő előtt fejezi be. Ha 4-5 éve került volna sor erre az összecsapásra, akkor Sanchez szétszedte volna Jaket, de most ő az esélytelenebb.

A következő fontos összecsapás a március 3-án Sydney-be megrendezésre kerülő UFC on FX: Alves vs. Kampmann gála két címszereplőjének harca lesz.

A 28 éves brazil Thiago Alves 2005 óta az UFC harcosa. A rendkívül atlétikus felépítésű Alvesnek Muay Thai az alapstílusa. Akkor vált igazán ismertté a neve, amikor 2008 áprilisában TKO-val legyőzte az akkor még nagyobb névnek számító, azóta a szervezettől elküldött örmény Karo Parisyan-t. Ezután átgázolt az akkor már lejtmenetben lévő Matt Hughes-on, de számomra az volt a legemlékezetesebb, amikor még abban az évben, az UFC 90 rendezvényen oktatta Josh Koschecket.

A gyakran súlyproblémákkal küzdő brazil ezek után ott találta magát a súlycsoport bajnokával szemben. Az UFC 100 egyik főmérkőzését vívták St-Pierrel, de itt a bajnok viszonylag simán legyőzte őt. Alves-nek ezután meg kellett küzdeni egy másfajta ellenféllel is, ami majdnem a karrierje végét is jelentette. Egy CT vizsgálat során idegrendszeri éranomáliát diagnosztizáltak nála. Végül ő jött ki győztesen ebből a harcból, de több mint egy év kihagyás után térhetett csak vissza az octagonba, ahol korábbi legyőzője, a ranglistán a bajnok mögött a második legjobbként számon tartott Jon Fitch várt rá. Fitch a kevésbé látványos, ám annál hatékonyabb stílusával bedarálta Alves-t, aki ezután John Howard ellen hozta a kötelező győzelmet. A következő összecsapás 2011 májusában volt, amikor is nem ki meglepetésre a nagyon kemény, de esélytelenebbnek tartott Rick Story egy szoros küzdelemben legyőzte. Azóta szépített, és novemberben az angliai Birmingham-be legyőzte a svéd-zairei Papy Abedi-t, első submission győzelmét megszerezve.

A dán Martin Kampmann 2006. augusztusa óta az UFC harcosa. A szintén Muay Thai alapokkal rendelkező Kampmann a földön is nagyon magabiztos. A középsúlyból átigazolt skandináv striker hat submission győzelemmel dicsekedhet, ezzel is bizonyítva, hogy a Robert Drysdale tanítványaként kapott BJJ barna öv jogos. Kampmann a 2008-ban Nate Marquardt-tól elszenvedett TKO vereség után váltott súlycsoportot. Szépen menetel, a top 10 környékén tartják számon őt is, Alvest is, kettejük harca nagyon is időszerű. Nehéz megmondani, ki az esélyese ennek az összecsapásnak. Teljesen más felfogásban harcolnak, Alves inkább az agresszívebb, Kampmann az intelligens kontrabunyóra épít. Lehet egy nagyon látványos bunyó három meneten keresztül, de hamar véget is érhet. Az viszont biztos, hogy aki nyeri az ütközetet, közelebb kerül egy címmérkőzéshez. Az én tippem, ha végi megy a bunyó, Kampmann szűken elviheti.

Időben korábban, még februárban látogat Japánba az UFC, és e rendezvényben kapott helyet egy izgalmas váltósúlyú csata, a középsúlyból frissen váltott japán judo fenomén, Yoshihiro Akiyama és a középsúlyt szintén -sikerrel- megjárt jiu-jitsu ász, Jake Shields.

Mindkét harcos óriási várakozások közepette, sztárként igazolt a szervezethez, de mindkettejük eddigi teljesítménye csalódást okozott. Sexyama-t a legjobb középsúlyú MMA harcosok között tartották számon, egyetlen vereségét MMA karrierje elején a nehézsúlyú kickbox sztártól, Jérôme Le Banner-től szenvedte el, az alapból 120 kg körüli francia kiütötte őt. Innentől viszont hibátlanul menetelt, még az első UFC meccsét is hozta, bár az akkor még csak 25 éves Alan Belchert csak nagyon vékonyan, megosztott pontozással tudta legyőzni, egy egyébként fantasztikus, „Fight of the Night” díjat megnyerő összecsapáson.

Innentől viszont lejtmenetben van a japán, Chris Leben, akit nem a virtuóz földharc megoldásai miatt szerethetünk, nagy meglepetésre egy egyébként szintén remek, az est mérkőzése díjat elnyerő küzdelem végén egy háromszögfojtással lekopogtatta az addig hét sub. győzelmet produkáló Akiyama-t. Michael Bisping az UFC 120-on esélyt sem adott neki, a Silva elleni csúnya fiaskót nem számítva fantasztikus formát mutató Vitor Belfort pedig az első menetben kicsapta 2011 augusztusában. Akiyama annak köszönheti, hogy Dana White még nem vett érzékeny búcsút tőle, hogy a szervezet terjeszkedni akar Japánban, erre a jelen helyzetben kitűnő esélye is van, és ő pedig még mindig rendkívül népszerű otthon.

Shields egy 2005 novemberétől kezdődő fantasztikus, 15(!) mérkőzéses győzelmi szériát produkált, olyan neveket győzve le, mint Yushin Okami, Carlos Condit, vagy Robbie Lawler. 2010 októberében került a szervezethez, akkor Martin Kampmann-nal nagyon megszenvedett, hogy áprilisban az UFC 129 rendezvényen megküzdhessen a bajnokkal. Itt véleményem szerint jól küzdött, St-Pierre mégis felülmúlta őt. Ezután szenvedte el Ellenbergertől a már említett KO-t. Véleményem szerint Shields lehet az esélyesebb, ezzel a győzelemmel ismét képbe kerülhetne, de a hazai közönség, és a feltehetően utolsó lehetőség bármit kihozhat Akiyama-ból.

A következő két név, akik a súlycsoport rendkívül fontos tényezői: Jon Fitch és Johny Hendricks.

Ők a közelmúltban találkoztak, és nagy meglepetésre Hendricks 12(!) másodperc alatt lerendezte a nála jóval előrébb rangsorolt Fitch-t.

Én azért nem éreztem olyan óriási meglepetésnek ezt az eredményt. A 28 éves Hendricks már az első UFC mérkőzésén bizonyította, hogy dinamit van az öklében, amikor is a TUF hetedik szériájának nyertesét, Amir Sadollah-ot fél percen belül padlóra küldte. A súlycsoport talán legjobb birkózója szépen menetelt, egyedül Rick Story ellen szenvedett el egy vereséget, ez sem volt nagyarányú. Mindezidáig mégsem említették a legjobbak között. Azért azt megjegyzem, hogy a sérülésből felépült, hosszú, ’majd egy éves kihagyás után ezt a KO-t benéző Fitch-t nem kell leírni. Ebből a rapid győzelemből nem lehet messzemenő következtetést levonni. Nyilván az lett volna igazán izgalmas, ha végigmegy a küzdelem, vajon hogy tudta volna Fitch ráerőltetni a nála elvileg jobb bírózó Hendricks-re azt a bizonyos White által is kifogásolt „bedarálós” stílusát. Fitch, mielőtt 2008 augusztusában találkozott St-Pierre-el, és ott a bajnoki övért folyó küzdelemben elvérzett, 16 mérkőzésen át tartó győzelmi sorozatot mutatott be, ebből 8-at az UFC-ben. A fiaskó után még ötször győzött, majd egy döntetlent hozott össze B.J. Penn-nel, bár véleményem szerint ezt az összecsapást is inkább ő hozta. Ez után jött Hendricks.

Akit mindenképpen ki szeretnék emelni a súlycsoport legjobbjai közül, az a rendkívül fiatal kanadai harcos, Rory MacDonald.

MacDonald még mindig csak 22 éves, mégis amit eddig mutatott, az egyszerűen fantasztikus. Az atlétikus felépítésű fiatal tehetség eddig egy vereséget szenvedett el, azt is a jelenlegi ideiglenes bajnok, Carlos Condit ellenében. 2010 júniusában Condit nagyon is megszenvedett vele, az a helyzet, hogy az első két menetben MacDonald felülmúlta őt szinte minden téren. Aztán a rutin végül is segített, és az utolsó menetben lefiniselte őt, de szégyenkeznivalója nem lehet ifjú kanadainak.

Ami viszont igazán emlékezetes lehet, hogy ezek után a könnyűsúlyból váltósúlyba tett kitérője során a fiatalabb Diaz tesóval, Nate-val találta magát szembe az UFC 129 rendezvényen. Rory káprázatos teljesítménnyel, már-már nyomasztó fölénnyel, (30–26, 30–27, 30–26) arányban verte az egyébként mind boksztudás, mind földharc terén nagyon képzett The Ultimate Fighter 5. szériájának győztesét, egyúttal visszaküldve őt a könnyűsúlyba, ahol az óta szép győzelmeket aratott. A rendkívül rutinos Mike Pyle-t augusztusban már az első menetben lerendezte, legközelebb idén április 21-én a rendkívül veszélyes brit Che Mills várja őt az UFC 145. rendezvényén. Úgy gondolom, ennek az összecsapásnak MacDonald a toronymagas esélyese.

Még néhány nevet mindenképpen szeretnék megemlíteni, akik komolyan formálják a súlycsoportot. Itt van mindjárt a Dél-koreai judo harcos, Kim Dong-Hyun.

Ő a 2008. májusi UFC-s debütálása óta sorra aratja a győzelmeket, rendkívül magabiztosan menetel, ő is egyedül Carlos Condit ellenében vérzett el, ott viszont elég csúnyán az UFC 132-őn tavaly júliusban. Addig is olyan neveket győzött le, mint Nate Diaz, Amir Sadollah vagy a kemény Matt Brown. A Condit elleni fiaskó óta már behúzott egy szép győzelmet a kanadai ellen.

Brian Ebersole már 2000 eleje óta építi MMA karrierjét, az UFC-hez csak tavaly februárban igazolt

Az UFC 127-en rögtön a rutinos UFC veteránt, Chris Lytle-t győzte le. Azóta még két komoly nevet lépett le, a fecskében őt subolni igyekvő Dennis Hallmant az első menetben bedarálta, ezután decemberben a nagyon jól menetelő, kitűnő kanadai Claude Patrickot egy nagyon szoros küzdelemben, megosztott pontozással múlta felül. Következő ellenfele minden bizonnyal egy valóban top bunyós lehet, komoly próba elé állítván őt.

Érdekes kérdés, hogy mi lesz a sorsa a Zuffa által bekebelezett Strikeforce szervezetnél maradt harcosokkal, mindenek előtt a szervezet egyik legjobbjával, a hibátlan mérlegű Tyron Woodley-val. A kitűnő birkózó véleményem szerint komoly tényező lehetne az UFC-ben, így viszont egyelőre kérdéses, hogy akad-e számára megfelelő színvonalú ellenfél.

Összefoglalva a fentieket, Georges St-Pierrenek lábadozása alatt nagyon nem kell izgulnia, hogy valaki hosszú távon kiüti őt a helyéről. Esetleg Condit, hogy ne kelljen túl hosszú ideig várnia, megvédhetné az interim övet, mondjuk amennyiben nyerni tud, Ellenbergerrel szemben, vagy talán az Alves vs. Kampmann csata győztesével. Meglátjuk…

Zs.Zsolt